Máhr Géza – Elemér Gáspárdy Anna nevű nővérének unokája – visszaemlékezése Elemér bácsira:

Elemér nagy-nagy bátyám, nagyanyám Gáspárdy Anna ( Eger, 1867 – Felsőábrány, 1907) 14 évvel fiatalabb öccse. Édesanyja negyven éves volt, amikor Elemér született. Elemért édesapám, id. Máhr Géza legkedvesebb nagybátyjának tartotta, vonzódásuk egymáshoz mindvégig kölcsönös volt, annak ellenére, hogy Elemér 21 évvel idősebb volt édesapámnál. Sokat bolondoztak, teniszeztek, kártyáztak, sakkoztak, ugratták egymást. Édesapám visszaemlékezései alapján Elemér is, mint a nagyanyám másik két öccse, Armand és Béla, fiatal korában, főleg a szünidőkben, sokat tartózkodott nővérénél, Annánál, Felsőábrányban (Borsod vm), nagyapám, Máhr Dezső 900 holdas birtokán lévő Kastélyában.

A kastély mellett 12 holdas park volt, a park két szélén patak folyt, az egyik patak mellett dédapám kiásatott egy mesterséges tavat, a tó közepén egy szigetet hagytak, ott kártyáztak, sakkoztak szép nyári délutánonként a család és a kedves vendégek. Nagyapám köztiszteletben lévő személy volt az egész vármegyében. Mintagazdaságot vezetett. Mindig tele volt az otthonuk vendégekkel, többször húsznál is többen ülték körül az ebédlőasztalt. Akkor ez volt a szokás, meg is tehették, a vendégeket szívesen látták.

Elemér testvére, Béla, a visszaemlékezések szerint, ott Ábrányban tanulta a helyes gazdálkodást, nagyapám volt a példaképe. Később Ő is minta-gazdaságokat vezetett a Széchenyi család birtokain, mint jószágigazgató
Armand több festményt is készített Ábrányban, azokból kettő maradt meg nekem. Egyik a kastélyról készült kép.
A másik képen nagynénéim, Olgi és Ila mint 6-8 éves kislányok nevetnek ránk a boldog békeidőkből. Ábrányra (ahol én is születtem), mindenki, aki ott megfordult, földi paradicsomként emlékezett vissza.

Elemérrel édesapámnak egész életében szoros kapcsolata volt. Ha édesapám följött Budapestre, mindig meglátogatta őket. Jellemző történet volt az, hogy 1956 október 30-án v.31-én amikor Vácott a börtön megnyílott, édesapám, más lehetőség híján, gyalog jött föl Budapestre, és első útja Elemér bácsiékhoz vezetett. Édesapámat, mint földbirtokos fiát, mondvacsinált ügy miatt 18 hónapra leültették. Nehéz idők voltak azok.

Elemér bácsival én 1951-ben 14 éves koromban ismerkedtem meg jobban, mikor nagynéném Sári néni felhozott hozzájuk, hogy itt Budapesten folytassam iskoláimat, mert itt magasabb színvonalú iskolába járhatok. Édesapám elvitt Elemér bácsiékhoz, akik a Szilágyi Dezső téren laktak, sarokházban a földszinten. Édesapám, mikor feljött Pestre, mindig elment hozzájuk, beszélgettek, főleg sakkoztak, én is mindig elkísértem. Mivel, én is nagyon szerettem sakkozni is, és jól játszottam, 1951-től jó néhány évig szinte hetente egyszer-kétszer meglátogattam őket, sokat sakkoztunk. Hozzám Elemér bácsi és felesége Sári néni mindig kedvesek voltak, szeretettel fogadtak.

Elemér bácsi 1940-es évek végén meglátogatott minket Lőrincen, ahol édesanyám egészségügyi védőnő volt.

Az ötvenes években mindig nagyon nagy szeretettel fogadtak Ferenczy Karcsi bácsi és Marica néni. Nagyon sokat látogattam őket. Judittal úgy voltunk, mintha testvérek lettünk volna.

Máhr Géza

Budapest, 2012.10.31

Dr. Turchányi Margit (dr.Czuczy Péterné) visszaemlékezése:

„ Gáspárdy Elemér bácsira, a te nagypapádra gondolva, Őrá emlékezve, mindig megmelegszik a szívemben valami! Nem az emlékezés teszi, hanem egy, a lélek mélységeiben rejlő misztérium, ami arról tanúskodik bennünk, hogy van valami, ami letagadhatatlanná teszi azt a Hiszekegyben imádkozott állítást: hiszem a szentek közösségét!

Édesapámnak Elemér bácsi jó barátja volt, hűségesen ragaszkodtak egymáshoz és ez nagyon nagy kincs volt az akkori nehéz időkben. (az ötvenes évek elejéről van szó, kb. 1959.-ig). Csütörtöki napokon találkoztak, akkor édesapám felment Elemér nagyapádhoz. Ezeken az estéken nagyon vártam, hogy hazajöjjön és meséljen! Lélekben mindig felfrissülve érkezett haza, mert Elemér bácsiéknál töltött este mindig visszahozta számára a békebeli boldog idők hangulatát, és még nekünk is jutott belőle.
Emlegette a sakk-partik szépségét, beszélgetett azokról, akikkel találkozott, akikkel közösen elemezték-kritizálták az általuk megélt magyar történelmet.

Elemér bácsinál a komoly beszélgetés mindig feloldotta valami könnyedség, valami megnevezhetetlen bájos viselkedés. Ezt akkor tapasztaltam meg, amikor egyszer engem is magával vitt, hogy megköszönjem a korcsolyát, amit nekem küldött. Az történt ugyanis, hogy hosszúra nővén, kinőttem az u.n. kurblis korcsolyámat, és nem volt pénzünk újat venni. Elemér bácsi tudomást szerezve a nagy bánatomról, elküldte édesapámmal a saját korcsolyáját és lelkére kötötte tanácsait Azt már édesapám árulta el, hogy ez az elől gömbölyű, igen vékonypengéjű korcsolya, amilyet én még soha nem láttam, egy valódi versenykorcsolya, amellyel Elemér bácsi sokszor versenyzett és többször bajnokságot is nyert vele.

Egyszer engem is magával vitt, hogy megköszönjem a nekem küldött korcsolyát. Késő, napsütötte őszi napon csengettünk be a Szilágyi Dezső téri lakásba.
Szép, ősz hajú néni nyitott ajtót, Sárika néni. Már várta az érkezésünket és kedves mosollyal invitált befelé. Körülnéztem a szobában. Kellemes, mai szemmel kispolgárinak mondható miliő vett körül. Már nem emlékszem a berendezésre, de minden szép és rendes volt. Kinéztem az ablakon, amely a Duna-partra nyílt, s hosszú ideig gyönyörködtem a kilátásban az ablak párkányára könyökölve. Lenyűgözött a part menti fák őszi színeinek tarkasága, a fák lombja mögött látszó Duna és a Parlament épülete, az alattam sétáló, vagy éppen sietős embereknek a látványa, a villamos csilingelése. Csak úgy szívtam magamba minden képet, hogy sokáig tudjak emlékezni rá.
A finom uzsonna elfogyasztása után hosszasan elbeszélgettünk. Elemér bácsi mindvégig figyelmes, udvarias volt. A beszélgetés fonalát a férfiak vitték. Volt miről beszélgetni.
1955 őszén jártunk, a Rákosi korszak enyhülőben volt, a kitelepítetteket elengedték. Persze nem haza, a lakások a párt szimpatizáns embereinek lettek kiutalva. Nagymamám öccse például csak Debrecenbe költözhetett „vissza”, albérletbe. Mi Turchányiak – a T a névsor végén van – 1953-ban lettünk csak összeírva, így „lemaradtunk” a kitelepítésről.

Elemér bácsi nem volt magas ember, de egész megjelenésén látszott, hogy minden ízében úri ember. A mozgása, a mozdulatai, a gesztusai mind-mind arról árulkodtak, hogy él benne az a magasan képzett, kultúrált viselkedés, amit valamikor magáévá tett. Nyájas ember volt, de nem mesterkélt, kedves, de nem leereszkedő. Természetes magától-értetődőséggel mondta és tette a leghétköznapibb szavakat és cselekedeteket, de előkelően. Ez benne volt. A köszönéstől kezdve, a kabát felsegítéséig mindent. Jó ember volt é s ez a jóság tükröződött az arcvonásaiban is.
Joviális volt és hűséges barát.

Sárika néni ősz hajjal koronázott szép arcára határozottabban emlékszem, mint Elemér bácsi vonásaira. Kifejezetten alacsony volt -180 cm voltam akkor- de semmi kisebbrendűségi érzés nem volt benne.
Nem panaszkodott, csendesen tette a dolgát, hozzásimulva a férje életéhez. Mindketten nagyon szerették a családjukat. Elemér bácsi gyakran beszélt édesapámnak két leányukról Sárikáról és Maricáról, valamint családjaikról. Aggódtak értük, nagyra becsülték a fiatalok küzdelmeit. Apácska ( így hívtam édesapámat) sokszor mesélt róluk mikor hazajött, így előbb ismertem az ő szavaiból Marica nénit, Karcsi bácsit, a kis Maricát, majd Juditot, mint ahogy személyesen találkoztam volna velük.
Később egyszer-kétszer magam is beállítottam hozzájuk egy-egy rövidke látogatás erejéig, amikor nagybátyámtól, aki a Parlament közelében lakott átsétáltam hozzájuk a Kossuth-hídon. Ennek azonban hamarosan vége szakadt, mert nagybátyámat, dr.Turchányi Egon Albertet aki Mindszenty bíboros úr titkára volt az 1956-os forradalom napjaiban hamarosan letartóztatták és már nem jártam többet arrafelé.

Nem tudom, mikor, hol, milyen eseménnyel kapcsolatos dr. Gáspárdy Elemér és édesapám, dr. Turchányi Aladár megismerkedése és hogyan fejlődött kapcsolatuk elmélyült barátsággá. Annyit biztosan állítok, hogy az őszinte, igaz hazafiságuknak és a jó Istenbe vetett mély hitüknek az egymásban való kölcsönös tisztelete alapvető szerepet játszott hosszan tartó barátságuk kialakulásában és megmaradásában, halálukig.

Lehet, hogy még Érsekújváron találkoztak, lehet, hogy Pesten a Jogi Karon – és persze kávéházakba. Találkozhattak valahol, mint két felvidéki származású nemesi famíliából származó jogot végzett fiatal.
A Turchányiaknak Nyitra vármegyében sok helyen volt birtokuk így Nyitra városában is találkozhattak.

A Gáspárdyak előneve: könyöki. Könyök, ma Kynek, A történelmi Magyarország Nyitra vármegyéjében, a Nyitrai járásban található kis település volt, 1913-ban 278 szlovák és magyar lakossal. Mára a kis falu beolvadt a közeli Nyitra városába.

Édesapám mint frissen végzett jogász a MÁV-nál akart elhelyezkedni, a felvételi beszélgetésnél Gáspárdy Elemér fogadta, aki nyolc évvel volt idősebb édesapámnál.

Valószínűbb, hogy dr. Gáspárdy Elemér, mint a Kereskedelmi Minisztérium osztálytanácsosa, a munkája révén került kapcsolatba dr. Turchányi Aladárral. De találkozhattak politikai kapcsolataik révén is, hiszen édesapám bátyja, dr. Turchányi Imre, ügyvéd és aktív politikus volt, Öccsük, dr. Turchányi Egon, katolikus pap szintén politizált, szintén parlamenti képviselő volt.

Eddig tartott, amit tudtam, gondoltam.

A közelgő ünnepekre a jó Isten áldását kérem Rád és Szeretteidre. ”

Barátsággal
Margit

Képek a megemlékezésről:

A nyaralásokról egyik legkedvesebb unokaöccse Dr.Vratarics György ad festői képet 1961-ben leírt „Visszaemlékezéseim” géppel írt füzetében.
Leányától Jakóné Vratarics Nórától kaptam

„Szinay Andrással hamar rájöttünk, hogy a szomszédban, Gáspárdyék házánál minden másképpen van. Ott a családtagok egymásközti érintkezéséből hiányzott minden formatisztelet, a ház maga sem volt ősi és komoly, egyszerű parasztház volt igen csekély átalakításokkal. Az udvaron nagy pingpongcsatákat lehetett vívni, a gyereksereg birtokba vett mindent, a ház ura, Gáspárdy Elemér velünk játszott és a felesége, Sári néném vidám mosollyal nézte el helytelenkedéseinket. (…)
Érdekes ember, különös egyéniség volt. Gondolatait azonnal szavakba és írásművekbe fejezte ki. Ha neki fogott a dikciónak, valaki feltétlenül kellett, aki addig hallgatja, míg abba nem hagyja. Esténként Sári néninek ébren kellett őt várni, amíg a baráti vacsorákról hazajön, hogy legyen hallgatóság az esti diskuráláshoz.

1918-ban a nehéz időket Egerben töltötte. Nagy fantáziájú, olvasott ember volt, a gyerekeket és főleg az állatokat nagyon szerette s ami fő, bámulatosan tudott velük bánni. Minden tehetsége meg volt ahhoz, hogy bennünket, nyaraló diákokat teljesen vonzókörében tartson. Vezekényi házának akkor is állandó vendége voltam, ha történetesen nem hozzájuk voltam, mint nyaraló rokongyerek, „beosztva”. Gyorsan odaszokott minden gyerek: a Szinay gyerekek, Makayék leánygyermekei a Vezekényen nyaraló idegen vendéggyerekekkel együtt, akikben soha-sem volt hiány. Tetszett nekünk a Gáspárdyék otthonának közvetlen egyszerűsége, élénk ellentéteképpen annak a szertartásos, hűvös előkelőségnek, amivel a szomszédos Szinay-házban folyt az élet. A fő vonzerő azonban Elemér bácsi volt, akire én ragasztottam a röviden kimondható „Tátyer” nevet, amit azonnal elfogadott s azontúl mindnyájan így szólítottuk, sőt a felnőttek is rákaptak erre a megszólításra. Elemér bácsira egész nap számíthattunk, kivéve délutáni pihenése 2-3 óráját, mikor is mi fiuk, lányok, úri- és parasztgyerekek egyaránt lestük, hogy mikor lép ki a verandára. Egész nap játszott a két kutyájával, majd a kerékpárokat javítgatta, vagy a vadásztöltényeket készített, s mind e műveletekbe minden gyereket bevont, aki a környezetében volt. Csúzlival kitűnő lövő volt, s többnyire verandájának faoromdísze volt a célpont, melyet végül is egyesült buzgalommal szilánkokra lőttünk. A csúzli-lőszert az udvart borító kerek folyami kavicsok szolgáltatták. Ma az az érzésem, hogy homok helyett azért hordatott az udvarra kavicsot, hogy a gumipuskázáshoz legyen mit felhasználni. Itt lebzseltek a falusi gyerekek is:

– „Nagyságos úr! Menünk-e vadászni?”
– „Ne zavarjatok, hagyjatok békét!”
– „De nagyságos Úr! Olyan jó idő van! A nemesek főggyén tennap is annyi nyulat láttam!”
– „De Tátyer! Igazán menjünk ki!”

Végre elhangzott a várva várt szó: „No, nem bánom. Orosz Jóska, hozd ki a puskámat, tarisznyámat, Majoros, hozd elő a biciklit, valaki kérje el a fogolyakasztót, a többi kölyök úr pedig menjen előre a hídon túlra.” És megindult a különös menet. Az előre küldött gyerekek meztelen talpa már a falu alatt verte a port, mikor mi is megindultunk: Tátyer felült a biciklire, hátán puska, tarisznya, fogolyaggató. Két kutyája elől ment. Marica húgommal és Szinay Andrással kerékpáron követtük. Mi igen gyéren járultunk a vadászzsákmányhoz, aminek nemcsak gyenge vadásztudományunk volt az oka. Tátyer puskacsövének lőtávolában minden vad sorsa eleve reménytelen volt. Ő nem számolta milligrammra a lőport és darabszám a sörétet, mint Béla (Szinay) bácsi, hanem találomra döntötte a lőszert a sokszor újratöltött, elkínzott öreg hüvelyekbe és a sörétet is oly lazán fojtotta el, hogy gyakran kifolyt a tölténytáskájába. Amire a puskáját, a „biztost” ráfogta, az biztos zsákmány volt.
Este a felnőttek hagyományos kártyázása helyett gyakran eljött velünk holdvilágos kerékpározásra, vagy esti vadász lesre nyulakra, vadmadarakra. Utóbbiak kedvenc tanyája a „Hármashatár” volt, kettős fasorával, mely Vezekény, Tarnaszentmiklós és Pély közös határát jelezte évszázadok óta

A vezekényi estét nálunk az jelentette, hogy Panni néni hangos „Jó estét” kívánással meggyújtotta a szelíd fényű petróleum-lámpát. Panni néni fiatal özvegy korában került Tátyerékhez, s náluk évtizedeket töltött el hűséges szolgálatban. Vacsora után Tátyer a nyitott udvaron üldögélve a csillagvilágról mesélt nekünk, mutogatta a távoli bolygókat, kozmikus titkok fátylait bontogatta.

Hát hogyne babonázott volna meg bennünket? A kamaszgyerek ösztönösen érzi, hogy szüksége van olyan egyéniségre, akiért rajonghat, akiben saját vágyai megtestesülését pillanthatja meg. Így teltek az évek gimnazista koromban és újra eljött a várt nyár, ahogyan reméltem. A hajtógyerkőcök egy része kicserélődött, a nagyobbakat besegítette a vasúthoz munkásnak.
Említettem már, hogy a falubeli gyerekek folyton náluk tanyáztak, szerette őket ugratni és sokszor maga is egyikük- másikuk pártjára állott. Mindez azonban nem hogy csökkentette, inkább növelte népszerűségét a falusi gyerekek között. Sokat utazott külföldön, Afrikában is járt.
Szinay Bélától sok jó vadászregulát tanultam, de vele járva mindig úgy éreztem: ezekből vizsgázom. Bezzeg Tátyer vadászatain nem volt regula. Egyetlen szabályt ismert: „oda kell tartani”. Hevenyészve készített töltényeivel, puskájával, látszólagos rendszertelenségeivel is mindig ő volt a nap hőse.

Szinayék gazdasági udvarát keskeny gyaloghíd kötötte össze a Szalgháry portával. Néhány centis pallóján virtuóz dolog volt kerékpárral átsurranni. A két porta közt húzódó fasor verebészéseink nagyszerű vadász-területe volt. Heverésztünk a füzesben, puskáinkat lövésre tartva s hallgattuk a fák suhogását, a cséplőgép messzi bugását. Mellettünk Castor kutya üldögélt, Gáspárdyék drótszőrű foxija. Castor nem volt sokáig egyedül: Tátyerékhez szegődött Hektor is, Szalgháryék vizslakutyája, aki egész nap ott lebzselt és rendszeresen ott is étkezett, végül teljesen ott maradt s mindenhová velünk tartott. Vadászatra egyik kutyát sem lehetet használni: minden vadat azonnal üldözőben vettek volna.

Vezekényi nyaraim édesapám halálával 1926-ban értek véget. Ugyanebben az évben Tátyer a hevesi kerület országgyűlési képviselője lett és 1936-ig az is maradt. Pesti Naplóban gyakran írt országos kérdésekről.

Vendégszeretetüket és támogatásukat most már Török utcai budai lakásukban élveztem. Zenei tanulmányaim költségeit Szinayékkal felváltva közösen viselték. Pedig Tátyer bizony nem sokra becsülte az én komoly céljaimat. Azt tartotta, hogy jogászokkal Dunát lehetne rekeszteni annyian vannak, kár a számukat szaporítani. Zenei hallása nem lévén, sem Marica leánya, sem az én zenei törekvéseimet nem sokra tartotta. Ekkor már a náluk töltött idő igen komoly segítséget jelentett. (…) Sári néni szinte háttérbe szorul ezekben az emlékezésekben mellette. Talán azért, mert gyermekkori emlékeimben szinte együtt élnek. Sári néni volt a családban a reális gondolkozású. Ő volt a vezekényi birtok kezelője, ő tárgyalt a felesekkel, ellenőrizte az aratás és cséplés eredményét . Még arra is ráért Sári néni, hogy sokat varrogasson, ami igen jól jött a közelmúlt nagy szegénységében. Anyám és Sári néni nagyon szerették egymást, amikor csak tehették, keresték az együttlétet. Elemér bácsi 1936-ban, mint MÁV igazgató-helyettes ment nyugdíjba. Ekkor költöztek a Szilágyi Dezső téri lakásukba. Itt gyakran adtak rokoni vacsorákat, amikor Sári néni szakácsművészete régi fényében tündökölt és a ramslipartik is felújultak, de már új tagokkal, mert mi, az egykori vezekényi gyereksereg, mint felnőtt partnerek ültünk az asztalnál.
Így érkezett el számukra is 1944 és az utána való idők, ezer megpróbáltatásaikkal. Vezekényi birtokuk állami kézbe került. A házat, ahol annyi nyarat töltöttünk, sikerült még jó időben eladniuk. A nehéz idők kedélyünkre is rányomták a bélyeget. Sári néni arcáról nem hervadt le a régi kedves mosoly, de Tátyer nagyon megcsendesedett. Igen nagy szegénység köszöntött reájuk, amikor nyugdíjukat is elvesztették és Marica segítségén felül eladogatásokból pótolták a hiányokat.”

Budapest 1961
Dr. Vratarics György